Mit is várhatunk egy olyan fesztiváltól (Fezen 2017) mely minden eddigitől nagyobb gondot fordított az eseményt megelőző marketingre és idén már huszadik alkalommal rendezik meg? Jogosan sokat. Azzal együtt pláne, hogy már év elején sorra jelentették be a nagyobbnál nagyobb neveket, és hetekkel a kezdés előtt elfogyott az összes bérlet. Utolsó hétre pedig az összes szombati napijegy is. Tudtuk, bármi is vár ott bennünket, az hogy élőben halljuk majd Alice Coopert vagy az Offspringet, az maradandó élményt fog adni.
A Takarodó úton, a MÁV Előre pályán eltöltött pár nap alatt többször feltettem a kérdést, hogy nem tudom mi volt itt az elmúlt tizenkilenc évben, de azért van hova fejlődni a kempingezők komfortérzetét emelő infrastruktúra ügyében. Pl a sós vízben való zuhanyzás emlékeztethetett volna egy tengerparti nyaralásra, de bevallom inkább fura volt mint érdekes. Első alkalommal még a női zuhanyzót kerestem fel, másnapra már megfelelt a koedukált is. Nem tudom egy hét után mire vetemedtem volna.
Viszont másfél hét távlatából, átgondolva, ilyen bérletárak és zenei színvonal mellett feledésbe merül a hajnalonként hideg vízben zuhanyzás. Az csak plus gratis, hogy egy fa nélküli helyen sátrazva sikerült a nyár egyik, ha nem a legmelegebb pár napjára az időzítés. De legalább nem fáztunk éjszaka sátorban vagy anélkül, mert hiába volt nagy sátrunk, egyikünk a sátor mellett aludt éjszaka. Tény, hogy sokan nem tudták mi ennek az oka: másállapot vagy csak hülyeség..és tény hogy másnap már mindenki tudta, hogy ebben az időben jobb kint mint bent. És hogy kellett-e tartani a szúnyogoktól? Ááá dehogy: közel 40 fokban ők is nyaralnak valahol a fák között.
A szerda nekünk kimaradt, de tudtuk, csütörtöktől is sok inger ér majd Bennünket és füleinket, bevallom, néha az a bizonyos libabőr is megjelent nálam, mint inger….sajnáltam volna, ha nem ott, nem úgy és nem abban a pillanatban vagyok, illetve megfordíthatjuk úgy is, hogy jó időben voltam és jó helyen. Tapasztalt fesztiválozóként mondhatom, hogy ritkán, de talán még soha nem vettem részt olyan fesztiválon, ahol ha egy pillanatra nem mozdulok el az egyik színpad elől, akkor sem unatkozok egy percre sem. Ez itt Székesfehérváron megtörtént. Persze elmozdultam, persze hogy befogadó és érdeklődő vagyok. És igen, kicsit így elfogult, mert tényleg soha nem voltam még olyan fesztiválon, ami zeneileg ennyire rám lett volna szabva.
A sátor felállítása gyorsan ment, a leszúrása nem annyira, mert ez egy focipálya..plusz ez a kalapács nem bírta ellenben a nagyszínpadon..
Tehát csütörtököt az egyik nagyszínpadon Kalapács Józsi nyitotta. Nem kell bemutatni, sem azt, ahogy a Pokolgép számokat inkább éneklő közönség szereti sok éve. Csütörtökre jutott bőven még a régi zenekarokból. Lord, ők 45 évesek és mérhetetlenül sugárzik a szeretet, amivel játszottak. Nekünk, a közönségnek.
Majd jött a Saxon szintén régről és Angliából, majd a várva várt Alice Cooper. Jól nézett ki a Fiatalember, a színpadra is csak takarva érkezett fel a lépcsőkön, hogy senki ne lássa korábban, mint ideje lenne. Érezhetően nagy volt az izgalom, és leírhatatlan érzés látni, hogy valaki 50 éve a színpadon van, és zenél, és ha nem öltözött át tízszer a show kedvéért, egyszer sem. Hallottuk, amit vártunk, örültünk, de szubjektív nézőpontból nekem csoda nem történt.
Mindeközben sátortársam, akivel nem mindenben egyezik zenei ízlésünk (csak a legalját tudjuk mind a ketten biztosan) átment a Petőfi Színpadra Péterfy Borira. Én is benéztem, de hamar feladtam. Barb viszont maradt és beszámolt: tökéletes volt. Na nem a hangosítás, hanem Bori úgy ahogy van. Alig 3 szám után bevetette magát a közönségbe, mert kell a közelség. Kért ő cigit is, kért ő pólót is. Énekelt, és énekeltetett. Majd egyszer csak felcsendült egy jól ismert ütem..ismertük vagy 5-en: AE Bizottság, Szerelem című dala, ami a szívemet melengette. Istenem de rég halottam már. Szóval Bori jött és ment és gazdagabb lettünk.
Ahogy korábban említettem, kicsit kimozdultam a nagyszínpad komfortzónájából, és mivel rég láttam Takáts Tamást, átballagtam egy kis bluest hallgatni a fesztivál másik végpontján a Captain Morgan arénába. Rutinos, közvetlen, és olyan TakátsTamásos produkciót láttunk. Ezt a hosszú nap éjszkáját a Nyughatatlan zárta számomra.
Az elején említett hideg vízben zuhanyzás és nem fázás a sátorban, mondanám, hogy kiegyensúlyozott és pihentető éjszakát eredményezett, de nem. Mondanám, hogy sokáig lustálkodhatsz és kipihenheted magad, de nem. Reggel 8-kor 33 fok, focipálya közepén tűző Nappal párosítva egy olyan reggelt eredményez, ami kicsit nyűgössé és türelmetlenné teszi az embert. Még akkor is, ha nem volt ébren hajnal 3-ig és nem ivott semmit. Próbálsz még „úgymaradni”, csukott szem, mozdulatlanság, de rá döbbensz, hogy jobb, ha a szauna a sátorban helyett inkább a kávét választod. És amikor azt gondolod, hogy komfortérzet ügyben rosszabb nem lehet, észleled, hogy az egyetlen kávés-limonádés helyen kívül egy italpult és egy ételpult sincs nyitva a fesztivál területén. Civil szféra zero, na akkor így 11 körül hogy legyen, mert vagy itt halunk meg étlen-szomjan-napszúrásban, vagy valamit kitalálunk. A legközelebbi marketbe jó volt betérni egy energia italért, a TwoSecond sátor fellelő helyen egy gyors matracpótlás (sajnos a szocreál, még „Kádárisezenaludt—számtalanSzigetet” túlélt matrac feladta), majd az hipermarketben egy jó vegaburger és a klíma egész helyrerakott aznapra.
Kora délután megkerestük az egyetlen létező fasort és az árnyékát, ott heverésztünk, majd a Glenn Hughes főpróbát tartott délután 3-kor, melyet pár percig nagyobb élvezettel néztem és hallgattam, mint az esti koncertjüket. Na de nem szaladok előre.
Kezdett a Depresszió a nagyszínpadon. Szerette őket a közönség, ugye „nem akartak elszakadni”… Nehezített pálya volt a fiúknak, de a közönség mégis velük tartott, pedig felmentést kaptunk, mert 40 fokban nem olyan könnyű pogózni.
Majd következett a Road, és remek koncertet adtak, de maradt bennem valami hiányérzet. Elköszöntek, vissza nem jöttek, és sehol nem volt a „Nem kell más…” Nem értettem, hogy itt mi zajlott és miért. Road nem lehet enélkül. Aztán egyszer csak ismét megjelentek, volt a hiányt pótló zene, és most mi hittük, hogy elköszöntek. De nem. A Fesztiválszervezők jókívánságát tolmácsolva a fesztivál szülinapi ajándékaként 1000 darab sörkupon kerül kiosztásra, de meg kell várni az utolsó számot. Sokan maradtak, és egy Boldog szülinapot kiáltással néhány ágyúból színes cetlik kerültek a levegőbe. Sokan vágyóan néztek az ég felé, majd kézzel fogható közelségből kiderült, a számtalan cetli közé nyomokban, ha volt elrejtve sörkupon. Sokan percekkel később is a földön keresgéltek, hátha találnak még az üres papíron túl valami érdemlegeset…mondjuk látványnak remek volt.
Aztán Glenn Hughes következett. Sokakkal karöltve, továbbra sem értem, hogy egy Depresszió, Road és Tankcsapda sorba miért ez volt a legjobb döntés, de ezzel a kérdőjellel hallgattam. Aztán eszembe jutott a délutáni beállás próba, amit hárman néztünk 41 fokban, és jobbnak tűnt, mint sötétedés beálltával élesben.
Elhatároztam, hogy a Captain Morgan arénához elsétálok, a Junkies hátha odateszi magát, meg a Cadaveres. Majd rádöbbentem, hogy a Junkies nem 21-kor van, hanem éjfélkor, de ha már odagyalogoltam még mindig 35 fokban, maradok, és ennyire kellemes csalódásban még sosem volt részem. A Hammerworld csarnok hörgéséből egy a Captain Morgan aréna barátságos kerthelyiségébe értem, ahol mindenki körben a földön ült, és fogalmam nem volt, hogy ki az, aki zenél.
Pont zenekari bemutatóra került sor, és egy magát Ripoff Raskolnikov-nak nevező úriember törve a magyart, zöld bársonyszékben, halszálkacsíkos öltönyben piros odatűzött virággal, kalapban, gitározott és énekelt, basszgitár, dob és billentyű kíséretében. Lenyűgözve leültem, és talán a koncert igazi érzése akkor tetőzött, amikor még rá is gyújtott a színpadon, és szinte sírt a színpadon a blues….tudtam, hogy mennem kell Tankcsapdára, de utolsó utáni pillanatig húztam a távozást.
Aztán a várva várt Tankcsapda, melyet a szervezők is úgy hirdettek, hogy itt lesz valamiféle születésnapi meglepetés. Volt is, sok-sok ember, megtelt nézőtér, szervezői pár mondat, és még torta is…volt fény, kaptunk tüzet, füstöt meg lábdobot. Köszönjük a megszokott profizmust, bár a Koráltól a Maradj velem feldolgozás nélkül is el tudnánk képzelni a Tankcsapda koncertet…
Ekkora már Barb is előkerült, mert hát a Csapda mégiscsak Csapda. Persze előtte meglátogatta a Kiscsillagot, amiről ennyit és csakis ennyit: jójó, de se nem Kispál, se nem Pál utcai fiúk..valami más, nem rossz, csak más.
Aztán a hideg zuhany és szélvihar az éjszaka folyamán gondoskodott arról, hogy megint ne kipihenve ébredjünk reggel. Na de előző naptól rutinosabban, megkeresve a legközelebbi, de igényes éttermet jó pár órát töltöttünk ott el, mely ismét helyrehozta az előző ki nem pihent napokat. Itt szeretnénk megköszönni hogy a felszolgálók türelmesek voltak és még a ventillátort is ránk irányítottak.
És délután 5 óra, menjünk Paddy-re. Mindig tudjuk mit kapunk és pont ezért szeretünk odamenni. Évről évre egyre többen gyűlnek össze Paddy-ék miatt, Nagyszínpadot is simán elviszik már. Bár még emlékszem olyan 7 évvel ezelőtti Campus fesztiválos koncertre, ahol szellősen szerettük őket egy kisebb sátorban. És bármelyik ismerősömnek elmondtam, hogy megyek Paddy and the Rats-re, nézett rám bután. Sok minden történt azóta, és még az új album is remekül sikerült, melyről több dalt is élvezhettünk a lemenő nap fényében.
A hangulat Paddy-ékkel megalapozódott, és Alvinékban sem csalódtunk, bár bevallom őszintén, 90-es évek rajongójaként átballagtam a szomszédos, másik nagyszínpadhoz. Betty Love volt terítéken, és persze hogy az éjjel soha nem érhetett véget…majd Kefír érkezett Szamóca nélkül, ahogy Fresh Andi immár Viki nélkül. De volt Annimal Cannibals és Ufo is. Egy 4 órán át tartó retro buli, ami után egy Vad Fruttik következett. Ezt legalább annyira nem értettük, mint előző nap a Glenn Hughes-t, mivel Fruttik után utánuk a Scooter volt soron szintén a 90-es évekből.
Na de eközben a Nagyszínpadon vége lett Alvinéknak és a kicsit hazánk zenekara is a kaliforniai gyökerek mellett, jött az Ignite. Hazaszeretet, tisztelet és kiváló szellemiség, majd a megszokott stagediving a végén Téglás Zolitól. Esküszöm, ilyet még nem láttam, hogy kézről kézre adták, és a baseball sapkát is ő dobta le magáról közben, és csak énekelt és énekelt közben.
Persze Barb itt is külön utakon járt és volt egy fejszerkezete, mert idézem: feldobta a napomat, hogy Marcival a Fruttikból érkeztem a bejárathoz..de. Anna késett pedig az & the Barbies és mi már ott voltunk. Lerobbant az autója (ugyan miért nem jönnek egy autóval?!). Késtek vagy 30 percet, ami elég sok ahhoz, hogy ne tudják behozni, így aztán minden tervem dugába dőlt. Sebaj megvártam őket, mert láttam a fotósok szépen sorban feladják. Halkan megjegyzem, a közönség is haza mehetett volna, mert a mi a f.sz van kiabálásával nem érkezett hamarabb az autómentő. Amúgy sem értem: ha valakit szeretek, akkor miért bántom. Sejthető, hogy nem jó kedvében késik. Meg amúgy is: inkább igyál még egyet, mint, hogy alpári módon próbálod meg kifejezni, hogy ők vannak te érted. Mert bár érted vannak, te meg értük ők még sem skandálják, ha te épp nem tombolsz, ugye hogy ugye? Na de Anna jött és tarolt. Photopass ide-oda, hiába álltam a színpad árokban, Anna a közönségbe vetette magát. Így leginkább semmit sem tudtam fotózni és semmit sem láttam, viszont a kábelek állandóan a lábam alatt voltak.
Anna után jött ZanaZoli és csapat. Azon kívül, hogy persze a csúszás miatt ők is csúsztak, még a hangosítás sem volt tökéletes. Ennek jegyében igazán paprikás volt a hangulat, de büszke vagyok a fiúkra, mert lenyomták a koncertet. Ezek után rohanás a Fruttikhoz. Hiába nem volt „allpass” én ugyan bementem és fotóztam. Marci nagyon kicsinek tűnt a színpadon. Próbálta belakni, de elveszett ő is és a fiúk is. Így aztán pár szám után otthagytam őket, majd találkozunk a club koncerteken, mert az ami nekik való.
A Tankcsapda remek alap volt az Offspringhez, melyet tényleg sokan vártak, és a nézőtér, ha eddig még le tudtál ejteni a gombostűt, na most már nem. Az elmúlt napok külföldi együtteseihez képest próbáltak kommunikálni a közönséggel, melyre a nagyérdemű szívesen reagált. Értünk mi angolul, többet is mint howareyou. Ettől függetlenül Barb többet várt tőlük, és lehet mások is kisebb hiányérzettel mentek haza.
Nekem a bulit a Scooter zárta, illetve csak fizikailag. Remekre sikerült bulit láthattunk, bár megmondom őszintén, nekem a Back in the UK nagyon hiányzott és az I’m raving is. Na de hideg víz, zuhany és alvás, mert eléggé fesztivál fáradt voltam. Na de nem tudni melyik sátorból, valami magyar rock feldolgozások szóltak, hogy már csak messziről, de ezzel zártam ténylegesen, sátorból hallgatva, énekelgetve, majd álomba merülve.
Hozzáteszem, még bírtam volna 1-2 napot, ha olyan zene van, de elég volt ebből így ennyi, ráadásul a vihar is elvitt mindent vasárnap éjszakára. És hogy teljes legyen a kép. Megvehetjük a jövő évi bérletet is olyan kedvező áron, melyre egy koncertre nem lehet mostanság eljutni. Meglátjuk azt a névsort, merthogy hiába a kerek évforduló, az előző évet mindig überelni illik…
..ezeket a poharakat egyszerűen imádtuk: köszönjük Fezen, a huszadik
Ibcsy & Barb
