Emlékszem milyen érzés Depeche Mode-ot hallgatni. Emlékszem milyen koncertre készülni. Emlékszem milyen koncerten részt venni. De nem emlékszem mikor és mit hallottam tőlük először. Azt tudom, hogy 1989-ben kissé csalódott voltam, hogy nagylemez sehol. Valahol egyszer csak életem részévé vált. Éppen 25 éve láttam őket élőben először. Akkor még korán reggel indultunk, talpig feketében. Álltunk a stadion előtt, hogy elsők legyünk. És elsők lettünk, igaz a várakozás közben hátra mentünk, mert nyáron talpig feketében..De igen ott voltunk: nyáron talpig feketében. Emlékszem elkezdődött és eldöntöttem, hogy nem leszek sikítozós, sírós hisztis lányka. És tény: nem sikítoztam, de a Walking in my shoes-nál eltört a mécses. Azóta nem hagytam ki egy magyarországi fellépést sem. Nem tudom a számot, megnézhetném mert google a barátom, de a számok nem fontosak: csak az érzelmek…és ezt nem lehet megunni!
Ha már 25 éves jubileum számomra, akkor ebben az évben kétszer is része lehetek ennek a csodának, ami már a bakancslistámra rá se fér.
2018 február 02, péntek Sportaréna
Koromnak illően munka után és nem talpig feketében érkeztem. Ülőjegyem miatt az első sorba érkezési pánik törölve, az előzenekar meg ismét nem érdekel: sajnálom. A bejutás a Sportarénába mindig gyors. Persze jó hogy kinyomtattam a jegyem, mert bár előző este úgy voltam vele, hogy telefonon felmutatom a QR kódot, de aztán másként döntöttem. Jó döntés volt ugyanis nem volt rajta QR kód. Nyilván kaptam volna egy kisebb rohamot, ha emiatt nem jutok be. De vajon miért is nincs QR kód a jegyeken? Talán ez az egy, amit hibának róhatok fel a szervezőknek.
Közben persze szembesültem azzal, hogy nincs nálam készpénz, pedig vettem volna valami meglepetést az évfordulóra. A Sportarénában csak kártyával tudsz fizetni, de az együttes shopjában szerintem csak készpénzzel, bár nem néztem meg. Gyorsan megtaláltam az ülő helyemet. Itt szeretném megjegyezni, hogy az első három szektorba nem azért vesznek a DM rajongók jegyet, mert ülni szeretnének. Nem! Hanem azért, mert már nem kaptak a küzdőtérre. Szóval ha pattogatott kukoricát majszolva szeretnéd megnézi Megváltódat (Personal Jesus..szabad fordítás) akkor hátra vagy középre ülje, de mindenféleképpen az utolsó sorba. Viszont, ha az előtted levő sorokban felállnak, az elindít egy láncreakciót és bizony te is állni fogsz, vagy ülni, de nem látni.
És elkezdődött..
A kivetítőn bakancsok lépkedtek.. Tudtam ismét jó döntést hoztam, hogy eljöttem, mert libabőr és minden, ami ilyenkor kell érezhető volt. Intro The Beatles – Revolution, amit ne keress, mert egyből egy igazi forradalom közepébe kerülsz. Éreztem, hogy védelem alatt (Cover me) állok, bár már vártam, hogy valaki legyen bátor és felálljon. Én bátor voltam, majd mások is bátrak lettek.
Következett a Going Backwards, ahol nem bántam volna ha időben és térben is visszamegyünk..de legalább egy kicsit régebbi dalokhoz. Csendes és ki nem mondott imáim meghallgatásra leltek és a It’s no good-al vissza is tértünk egy számomra jónak megítélt időszakba. Hogy honnan tudom? Éreztem a gombócot és jöttek a könnyek, a katarzis könnyei, hogy igen itt vagyok ismét, Again & Again. Persze nem várható el egy együttestől sem, hogy engem tegyen boldoggá, így egy újabb (nem a legújabb) hullám következett. Egészen a World in my eyes-ig.
Hát igen, ha úgy látnátok a világot, mint én, akkor egyszerűbb dolgom lenne elmondani, hogy mit is éreztem. Mondjuk velem együtt több ezren érezhették ezt: kivéve az előttem ülő két srácot, akik nem tudták, hogy miért is vesznek jegyet a DM rajongók az első 3 szektorba jegyet. Mert, hogy ők bizony ették azt a bizonyos kukoricát, vagy épp dobálták az előttük állókat, vagy épp a lány haját húzták, de mind a ketten folyamatos online kapcsolatban voltak a stadionon kívüliekkel. Még arra is volt idő, hogy regisztráljanak a Volt fesztiválos játékra egy ingyen DM jegyért. Ember! Az egy fesztivál, ha nem viszel magaddal széket ott max a porban, rosszabbik esetben a sárban fogsz ülni..de legalább becsekkolhatsz, hogy lássák hol is vagy. Sajnos szakmai ártalom, hogy néha elveszek a részletekbe.
Mindeközben Dave rohangált, mosolygott, nevetett, imádott minket és mi is imádtuk/imádjuk. Majd jött a romantikus Martin blokk. Martin az évek során felnőtt a színpadi dolgokhoz. Már ő is mozog és mosolyog. Az In your room-al pedig visszatért az erő. Jelentem a szektorunk 2 fő kivételével továbbra is tudta, hogy nem ülős/evős koncerten van. Nehogy félreértse bárki: nincs bajom azokkal, akik ülnek, és igen tudom, hogy ő is kifizette a nem kevés összeget és persze elvárható lenne, hogy..de. Ilyenkor vagy elb@szod a saját hangulatod és másokét is próbálod, vagy jól érzed magad és te is felállsz és elkezded élvezni a bulit. Ha már fizettél érte: mondd, te mit választanál?
Egy nagy váltással ismét a 2017-es albumhoz érkeztünk, majd épp olyan természetesen énekeltük Dave-el, Martinnal és egymással az 1983-as kedvencünket (Everything counts). Aztán csontig csupaszon érkeztünk 1987-be (Stripped), hogy élvezzük a csendet (Enjoy the silence) és várjuk a Never let me down again-t, ami mindenkit megmozgat. Kivéve azt a bizonyos kettőt. Sajnáltam őket, hogy saját egójukat nem tudták félre tenni, így aztán átélni sem tudták azt, amit mi. Vagy lehet ülve is élni? Lehet: de mi értelme?
A kötelező színpadi levonulás követezett, majd pár perc és visszatértek, és újra 1987-be repültünk. Igen mondhatjuk, hogy ez az igazi DM (Strangelove). Na de ahogy akkor még 40 fokban is talpig feketében és bakancsban nyomtunk, mára már megváltoztunk és akár kukoricát is majszolhatunk. Akkor ők ne változzanak?! Nekik, az ikonjainak meg kell maradni annak ami? Ugye hogy nem?!
Igen ez egy különös szerelem, amit érezni, megélni kell! Hiszen csak akkor bírálj, ha voltál a helyemben, ha jártál a cipőmben (Walking in my shoes). Újabb könnycseppeket nyomtam el, egyfelől mert anno 25 éve ekkor tört elő először, másfelől mert tudtam, hogy egy szám és itt a vége ennek az álomnak, és jön a rideg havas eső, az út hazáig és csak idő kérdése (A Question of time), hogy érkezzen a Megváltóm (Personal Jesus). Mindenki érinteni akarta a hitet, vagy legalább őket.. És elköszönés. Kifelé menet lett emlék is, mert nem voltam rest lehajoltam a földre egy aktuális pohárért.
Hazafelé már a június 26-ra gondoltam, hogy igen akarom: újra és újra és újra. Találkozunk a Volt Fesztiválon..és ígérem ott sem ülni fogok!
ui: képeket köszönöm Szalka Miklósnak
