Nehezen kezdek neki az írásnak, pedig cikáznak bennem a gondolatok és az érzések. Ha szeretsz valamit/valakit nem tudsz objektív lenni. Sokan tanácsolják: szeress okosan! Na persze, mert ez olyan egyszerű. De lássuk.
Tizenévesen valamiért nagyon fáj élni, és sokszor csak a zene ment meg. Vagy éppen a zene húz le. Ebben az életciklusban talált meg engem is a Sisters of Mercy. Nem akarok most itt belemenni történeti elemzésbe mert a google mindenki barátja.
Előzenekar: The membranes. Mert hát angolok, így nehéz is nekik, hiszen köt a punk, a skin, és igen ott a Joy Division is. Volt itt egyveleg. Az énekes görcsös volt, és igazán meredten nézett előre, középre. Néha követtem a tekintetét, hogy ugyan mit lát, de ezt sosem tudtam meg. Sokszor próbált közelebb csalni, de bevallom megrémített maga az ember. A zene csak csak megmozgatott, főleg az utolsó nóta.
Mikor beléptem az A38-ra örömmel láttam, hogy végre egy hely, ahol az embereken azért van Joy Division póló, mert tudják, hogy az egy együttes és nem csak egy divatos megjelenés. De azt valahogy nem vettem észre, hogy mások felfedezték-e a nem kis hasonlóságot ebben a záró dalban.
Na és ami ezek után következett! Pakolás ide és oda. Közben rájöttem, hogy ezen a koncerten nem kell majd dobverőért küzdeni, mert itt igen kérem dob és basszus Macbook lesz. Igen kicsit kiábrándító..vagy nagyon, de azért ezen nem lepődtünk meg. De nyugi máson igen.
Amikor kihozták a setlistet lelestem pár címet és iszonyat boldogság lett úrrá rajtam. A More-al nyitni mekkora már?! És aztán elkezdték. És most nem túlzok: mintha a kontrollt hallottuk volna. Na, nem a jó öreg magyar formációt, hanem a ládákat, amin a zenészek hallják magukat. Tényleg azt hittem ez csak beállás vagy valami vicc, mert Andrew Eldrich egy neon zöld pólóban volt, hozzá illő csuklópánttal. Mondom ez csak a próba. De nem! A számot lenyomták, majd lementek a színpadról. Tény, hogy én haza is mentem volna a helyükben, és akkor még azt sem tudtuk miről van szó.
Na, nyomkodtak pár dolgot és újra lenyomták a More-t. Hogy jobb lett-e? Nem. És az öltözék is maradt. Első sorban álltam és mosollyal az arcomon néztem, csodálkoztam és hallgattam a mögöttem álló lány énekét, mert esküszöm leénekelte Eldrich bácsit.
Hiába minden tini meghalni akarás emléke, hiába csuktam be a szemem, nem találtam sem az életérzést, sem a hangot. Vártam hátha javul valamit: de nem. Eldrich bácsi valahol a füstben eltűnt és hangja ritkábban villant meg, mint a neon szín a csuklóján. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy énekelt, pedig annyira közel álltam, hogy szinte le is köphetett volna, ha kinyitja a száját. De mintha azt is csak rágózásra használta volt. Szinte egyszer sem volt összhangban. Meg amúgy is, ha énekelek, nem rágózok, mert megfulladhatok. Persze ha profi vagyok, akkor nem..de itt profizmus jelét nem láttam. Igaz gitáros legényünk és rágózott, ő viszont hallhatóan leénekelte főhősünket.
Mondjuk, valljuk be nem volt nehéz, mert az X-faktor első rostáján kiesett volna az egykori ikonunk. Lehet ő is úgy működik, mint anno Sámson: haj levág, erő oda. A koncert végére megszoktam a neon színt, meg a flegma stílust: ezzel amúgy nem is volt bajom bár..mi vagyunk érte, ő meg értünk: ÉRTED? Közben még mindig görcsösen akartam érezni, amit akkor régen. Kezdtem olyanná válni, mint az előzenekar énekese. De még mindig nem hallottam a mély, rezgő tónust amitől Sister ez a Mercy, csak az előttem félig színpadon ülő-fekvő-messenger függő felsőtesttel vonagló lány sikongatását. Na ő az egyedüli aki szerintem nem fogta fel, hogy ez egy hakni, ez egy (nem híg fos, mert az a Manson volt a Budapest Parkban) semmi, nulla, zéró és sértően felháborító. És én tényleg igyekeztem átélni mindent, de..
Eljutottunk a végére. A fiúk lementek a színpadról és ahogy én küzdöttem, úgy küzdöttek a többiek, mert hát illene visszahívni őket..de minek is?! Így aztán szórványos taps, egy-egy ember kérte vissza őket: de minek is? És nem voltak rest visszajönni. De kérdem: minek is? Na jött a sokak által ismert Temple of love. Az emberek elkezdtek mozgolódni, mert hát ez így illik.. Sőt jó magyar szokás szerint majdnem verekedés lett: de emberek, ez aztán tényleg nem ér ennyit. Kicsit mintha Andrew is odatette volna magát a ráadásban, mintha hallani véltem volna a hangját, vagy csak jobban szólt a cd..nem is tudom. És aztán vége lett ennek a közel másfél óra..szenvedésnek.
A vastaps elmaradt, és értetlenül sétáltunk ki. Felmerült bennem, hogy veszek egy cd-t az előzenekartól, mert Isten a tanúm ezek után rohadt jónak tűntek. A villamoson már hangosan olvasták a kommenteket..és kiderült, hogy a hiba nem az A38-ban volt, hanem a Nővérek saját technikusokhoz ragaszkodtak. Hát szép is a barátság, de ha lehet ezt az embert felejtsék a szállodában..
De most komolyan: 30 év után, másfél óra alatt eltemettünk valamit, ami évekig meghatározó volt az életünkben. A füsttel oda lett minden.. és igen egy dologgal ki lehet engesztelni: jöjjön el Carl! Hozza magával Nepfilim ígéretét, és üvöltse le a másfél centis hajamat, szakadjon ki a szívem, és rezonáljon az összes belső szervem, hátha elfelejtem azt ami ma történt…
