Az amerikai autósok gigantikus bulija, a 16. Nemzetközi Amerikai Autó Fesztivál mágnesként vonzotta a tömeget Komáromba a hétvégén. Volt, aki több mint 1920 kilométert vezetett, hogy Lincolnjával részt vehessen a fesztiválon. Mi sem tudtunk ellenállni a lóerőktől duzzadó penge verdák hívó szavának. Mint idegen utazó, 4 felejthetetlen napot töltöttünk el a V8-as izomautók és veterán autócsodák paradicsomában.
A Monostori erőd kapuit átlépve egy benzingőzzel átitatott szürreális világba csöppentünk, a 19. századi erőd egy alternatív dimenziójába, világába. Amerre csak néztünk, mindenütt gyönyörű szép amerikai autók néztek vissza ránk. Csillogtak, villogtak, finoman suhantak el, vagy éppen hangosan szirénázva, porfelleget kavarva döngettek el mellettünk. Hirtelen annyi szín, forma és szépség tárult elénk, hogy nem győztük a fejünket kapkodni. Az 1920-as évektől napjainkig találkozhattunk ismerős vagy éppen még sosem látott autócsodákkal, úgy döntöttünk hát, hogy utazásunkat megkönnyítve lestoppolunk egyet.
A választás nem bizonyult könnyűnek. Az óriási méretekkel büszkélkedő furgonok, a luxus terepjárók és vagány sportkocsik közepette olyan veterán ritkaságokat is láttunk, amelyektől szó szerint tátva maradt a szánk. Amikor már azt hittük sikerült dönteni és megállapodni egy 1970-es évjáratú Shelby Mustang mellett, hirtelen elhúzott mellettünk a ’Vissza a jövőbe’ című filmből ismert GMC. És ez még csak a kezdet volt, a képzeletbeli sugárút mellett tétovázva egy New Yorki taxi és egy gyönyörű, hófehér limuzin is felajánlotta szolgáltatásait, a szirénázó sheriff járművétől azonban egy pillanatra még meg is ijedtünk.
A morgó, duruzsoló Mustangok és a régi korokat megidéző Chevroletek után egyszer csak kigördült elénk egy csábos Cadillac, majd egy Dodge pick up, melynek platóját színültig töltötték vízzel, és egy vidám csapat sörözgetett benne – na, ekkor már komoly bajban voltunk. Sehogy sem tudtunk döntésre jutni, így csak hagytuk, hogy magával sodorjon az amerikai autós forgatag.
A betonpályához érve láttunk szinte repülő, táncoló Low Ridereket, füstöt okádó, aszfaltszaggató autókat, végül két óriási szörnyeteg érkezett, Big Foot és Kék Mammut, akik miszlikre taposták az erre a célra beáldozott roncsautókat. A csikorgó és hangosan eldurranó gumik is nagy ovációt váltottak ki, hát még az összeroppanó kasznik és szétrobbanó szélvédők.
De az aszfaltpályán túl, a bika rodeó helyszínén is nagy izgalmak vártak. A kalodából kirontó, vadul ugráló bikák látványa letaglózott. A 8 másodpercekért folyó küzdelmekben még a vér is megfagyott az ereinkben, amikor azt láttuk, hogy a bika mindjárt eltapossa vagy felökleli a ridert. A bátor rodeó bohócok azonban ügyesen mentették a helyzetet, Húú, Vándor, Napóleon és Daisy – vagyis a bikák, nem okoztak életveszélyes sérülést.
Az adrenalintól felpörögve tovább sodródtunk az árral, egyenesen a színpad elé, ahol esténként a rock és a blues dallamok izgatták érzékeink. A Tribute Nighton hangosan énekeltük a Guns’N’ Roses és AC/DC slágereket, másnap együtt skandáltuk a tömeggel, hogy ’Bill a király’.
Minden utazás véget ér egyszer, ez a 4 nap is szinte egy pillanat alatt szállt el, a vidám, amerikai autós sereg mosolyogva, integetve egymás után gurultak át a Monostori erőd kapuján, miközben a szél könnyed country dallamát fújta felénk. Majd egyszer csak elgondolkodtunk: új barátaink tényleg ott voltak velünk, vagy csak álmodtuk az egészet? Jövőre kiderül, amikor újra az amerikai autó fesztivál felé vesszük az irányt!
