A szegedi IH Rendezvényközpontban, a Folyamat zajlik… lemezbemutató koncert előtt beszélgettünk Halász Ferenccel, a Depresszió frontemberével a múltról, jelenről és jövőről.
– Miért éppen Depresszió lett a zenekar neve?
– 16 éves koromban akartam valami borzasztó kemény nevet egy kemény rockzenekarnak és akkor ezt találtuk ki. Nyilván, azóta már 26x jobb nevet is kitaláltunk volna, de egyrészt már így ismertek meg bennünket. Másrészt mivel a dalszövegek elég pozitív töltetűek, az tök jó, hogy ez a két ellentét így összekapcsolódott. Adott esetben egy csomó embernek segíteni is tudtunk. Rengeteg olyan levelet kaptunk, hogy valaki nagyon mélyen volt, de a név alapján ránk talált, és segíteni tudtak neki a dalaink. Ebből a szempontból úgy gondolom, hogy tök jó a névválasztás.
– Nem volt rizikós egy ilyen negatív csengésű nevet adni a bandának?
– Ezen gondolkozhattunk volna előbb is, mert maga a zenekar, és amit üzenünk, az nem negatív, bár vannak nyilván súlyos dalaink, meg súlyos mondanivalóink, de alapvetően minden dalunk pozitív kicsengésű.
– Te voltál a névadó?
– Igazából már nem emlékszem, hogy konkrétan hogy volt. Kezdetben volt egy srác, aki velünk zenélt, és vele ökörködtünk, hogy milyen borzasztó negatív nevet tudunk kitalálni. Talán már Dávid is képben volt, amikor azt találtuk ki, hogy ha majd lesz egy rockzenekarunk, akkor majd azt Depressziónak fogjuk hívni.
– Kétszer volt tagváltozás, először Kovács Zoli váltotta Reichert Rolandot, aztán Soda jött a csapatba. Hogy hatott ez a zenétekre, a banda életére?
– Hát igazából ugye az elején az volt, úgy 2000 környékén, hogy négyes felállásban összeállt a zenekar, és profi produkciót akartunk csinálni belőle. Akkor igazából úgy nézett ki a dolog, hogy mi hárman egy irányba néztünk, Roland meg nem. Nem akarom az ő munkáját degradálni, de neki más volt a nézőpontja a zenekart illetően, és ezeket nem tudtuk kibékíteni egymással. Akkor azt gondoltuk, hogy jobb lesz, hogyha cserélünk. És mivel Zoli igazából akkor már a roadunk volt, meg már láttuk, hogy nagyon jó és nagyon képzett basszusgitáros, tök egyértelmű volt a csere. Végül is akkor már ugyanúgy járt le velünk próbálni, csak nem az ő kezében volt a hangszer. Szóval mindent tudott a zenekarról, és azóta is működik ez a dolog.
2009-ben, amikor Soda csatlakozott, akkor tulajdonképpen az volt a koncepció, hogy – bár nem untuk azt, amit eddig csináltunk -, de éreztük, hogy vannak még olyan húrok, amiket eddig nem pendítettünk meg, illetve igyekeztünk még egyedibbé, különlegesebbé tenni a hangzásunkat. Azt gondoltuk, hogy ez egy olyan plusz lehetőség, amit nem szabad kihagynunk. Nem akarok udvariatlan lenni, de sokan vannak, akik úgymond a „szemükkel” hallgatják a zenekart, és Soda csatlakozásakor tűnt fel nekik, hogy vannak ilyen gép dolgok a zenekarnál – hívjuk ezt gépnek, vagy sampleres vagy szintis dolgoknak – miközben már 2006-ban már ő csinálta A mi forradalmunkban a szinti szólamokat, meg már 2004-ben is ő készítette az Egy életen át-nak az intróját, ami ugyanilyen gépes cucc volt. Tehát ilyen dolgok eddig is voltak a lemezeinken, csak úgy gondoltuk, hogy fontos az is, hogy valaki ezt élőben játssza. Mivel részünkről élő zenéről beszélünk minden esetben, ezért nem akartuk valami gép samplerről megoldani, tehát bejátszani felvételről ezeket a szólamokat.
– Az ő munkássága a fórumokon elég vegyes visszhangot kap.
– Én a negatív kommentelőkről azt gondolom, hogy ők egy hangos kisebbség, és ez azért feltűnő, mert negatív véleményt alkot, és az emberek szeretik ezeket olvasgatni, meg csámcsogni rajtuk. Nyilván ebből él meg az egész bulvár, ami egy elég komoly, milliárdos ipar. Azt gondolom erről, hogy megértem azokat, akiknek Soda munkássága elsőre furcsa, de mára például nagyon sok negatív kommentelőnek megváltozott a véleménye, ez világosan látszik, ha visszaolvasol. Mi alapvetően nem akartuk újra feltalálni a Depressziót, hanem színesebbé akartuk tenni: tehát nem akartunk azzal kísérletezni, hogy hogyan lehet még nyakatekertebb ritmusokkal, meg még lehetetlenebb harmóniamenetekkel operálni, hogy ne ugyanazt a három vagy négy akkordot tologassuk körbe, hanem inkább azt mondanám, hogy szélesíteni akartuk, máshogyan akartuk igényesebbé tenni a zenét. Mi ezt az utat választottuk. Oké, van, akinek egyáltalán nem fér a fejébe, hogy ez hogyan lehet egy billentyűs hangszer, mert ez nincs a három megszokott alaphangszer – a dob, a basszusgitár, meg a gitár – között, de ha valaki megfigyeli, nem csináltunk karácsonyfát a dalokból, tehát nem ezek a hangszínek dominálnak, hanem ez is ugyanúgy szerves része a zenének, egy plusz extra. Van, ahol például csak nagyobbat nyit a refrén, szóval én nem gondolnám, hogy ez annyira kirívó dolog lenne. Vannak olyan dalok, ahol nyilván nagyobb hangsúlyt kapott a szinti, de az én véleményem szerint ezt senki nem is bánja. Nem hiszem, hogy az dráma lenne, vagy hogy valakinek is megfeküdte volna a gyomrát, hogy a Jön a reggel-ben zongora szól, vagy mondjuk a Csak a zenében van egy ilyen bulikiállás. Nyilván kell hozzá egy minimális nyitottság, de azt gondoljuk, hogy helyes lépés volt. Nagyon sokan építenek már Magyarországon is erre a hangzásvilágra, amit mi csinálunk. Azt lehet mondani, hogy az elsők között voltunk, akik magyarul kezdtek el modern metál stílusban játszani, és ennek mára elég sok követője lett. Mindig szeretünk előre mutatni, hogy valami újabb dolgot csináljunk, mindezt nyilván anélkül, hogy kivetkőznénk a saját bőrünkből.
– Ezek a szimfonikus dolgok ugye most már benne vannak a számaitokban, és én úgy látom, hogy abszolút illenek bele. Nem gondoltatok még arra, hogy egy szimfonikus nagy koncertet adjatok, mint amit a például a Metallica csinált?
– Igen, gondolkodtunk már ilyesmiben, csak ennek hatalmas költségei vannak és mi is vagyunk annyira maximalisták, hogy ezt valóban jól akarjuk megcsinálni… De lehet, hogy lesz ilyen. Gondolkodtunk már unplugged buliban, de ez nekem nem azt jelentené, hogy a torzított gitár helyett előkapom az akusztikusat és elpengetem ugyanazt a dalt. Számomra erre jó példa a Korn unpluggedja, ahogy az meg lett valósítva: vonósokkal, különböző extra dobokkal, mindenféle vendégművészekkel. Ez egy nagyon nagy produkció és nagyon-nagyon sok munkát igényel, ami ugyan nem probléma, de hogyha már ennyi munkát teszünk valamibe, akkor azt már inkább az új dalok írásába fektetjük bele. Vagy mondjuk a turnén csinálunk valamilyen extra dolgot. De aztán lehet, hogy érdekességként lesz ilyen, tehát nem zárkózunk el tőle, de most még egyelőre fejben nem itt tartunk. Minket most ez az új lemez foglalkoztat, ennek a turnéja, illetve a következő év.
– Te írod a szövegeket, és a legtöbb szövegíró sokat olvas. Te szoktál-e olvasni, és ha igen, miket?
– Nem mondom, hogy über olvasott lennék, pontosabban az tény, hogy 4000 könyv között nőttem fel, mert édesanyám falja a könyveket, simán elolvas egy könyvet egy nap, ha éppen ráérős, és ebből azért ragadt rám valami. Én az a fajta vagyok, aki hogy ha valami nagyon érdekel, akkor leülök és elolvasom, de rendszerint én inkább vizuálisan stimulált, tehát inkább filmes vagyok, mellette pedig zenét hallgatok. Természetesen a napomból 8 órát én is olvasással töltök, mert folyton információkat és szakmai dolgokat böngészek. Ritka az, hogy egy könyvvel lehet engem a kezemben látni, de előfordul azért. Verseket viszont szerettem olvasni, ez főleg a középiskolai, főiskolás időszakomra volt jellemző, akkoriban nagyon sok verset olvastam. Onnan azért lehetett trükköket eltanulni a szövegíráshoz, hogy hogyan fejezi ki az ember az egyes érzelmeket. Nem mondom, hogy nálunk költemények születtek, de azt gondolom, hogy nem rosszak a dalszövegek, vagy legalábbis ezt szokták mondani. Amúgy szerintem a dalszövegírás a szakmának a legnehezebb része.
– Nagyon sok dalban foglalkoztok politikával. Nem úgy, hogy állást foglaltok valami mellett, hanem inkább csak az aktuális politikai kérdéseket vetitek fel. Mivel nagyon sok fiatal hallgatja a zenéteket, nem gondolsz-e arra a felelősségre, ami a dalok közvetítésével jár?
– De. Sok közszereplő azt mondja, hogy ő kimegy a színpadra, és azt mond, amit akar és annak nincs pedagógiai felelőssége. De én azt nagyon jól tudom, hogy ez milyen hatással tud lenni valakire, mert én is voltam 15-16-17 éves rockersrác és tudom, hogy rám milyen hatással voltak bizonyos dalok, vagy bizonyos attitűdök, amiket a színpadon láttam. Ezzel azért foglalkozunk, de természetesen csak annyira, amennyire azt gondolom, hogy muszáj foglalkozni vele. Például, ha én káromkodni akarok, vagy vadállatként akarok viselkedni a színpadon, ez nem fog megfékezni. Abban viszont igen, hogy milyen dalszövegeket írok, mert azért célunk is az, hogy hassunk az emberekre valamilyen szinten. Tehát nyilván van egy üzenetem, és ezt szeretem közvetíteni is. Ha már rátértél a politikai dolgokra, mi nem szoktunk úgy politizálni, hogy nyíltan nekirohanunk ennek vagy annak a politikai oldalnak vagy pártnak. Volt is olyan szöveg, amit félre is értettek, ez az a bizonyos „jobb és bal kezemen is van egy középső ujj”: ez nyilván nem a két nagy tábornak szólt, hanem azoknak a politikusoknak, akik úgy megosztják a társadalmat, hogy egymásnak vezérlik az embereket, miközben csak az ő hatalmi harcukról van szó. Én kicsit máshogy gondolkozom a világról, én nem úgy látom, hogy jobb- és baloldal van, hanem vannak emberi tulajdonságok, amik nekem nem szimpatikusak, és ezeket sokszor a politikusok testesítik meg. Ezeket a dolgokat, intézkedéseket szoktam kritizálni. Nem éppen a regnáló hatalomnak szólnak, hanem negatív emberi tulajdonságok ellen.
– Beszéljünk egy kicsit A dalról. Én személy szerint nagyon meglepődtem, hogy ott láttalak titeket. Ki jelentkezett és mit vártatok ettől a műsortól?
– Igazából mindig keressük azokat a lehetőségeket – attól függetlenül, hogy a Depresszió egy népszerű és jól működő zenekar –, hogy hol tudunk bemutatkozni még nagyobb fórumokon, hol tudunk továbbmenni és még meggyőzni embereket. Egy kicsit ez érdekességszámba is ment, nekünk is egy érdekes dolog volt, és hogyha nem is egy viccnek szántuk, de egy ilyen jóízű heccként, hogy van egy ilyen dal, ami éppen megfelel a kritériumoknak, mert ugye a Csak a zenének eleve készült egy rádió verziója is, és kb. három percen belül eldöntöttük, hogy beküldjük, hogy egyáltalán mit reagálnak rá. Az első meglepetés az volt, hogy egyáltalán bekerültünk. Bár igazából utólag belegondolva nem volt ez igazán annyira meglepő, hiszen ezzel ők nyertek maguknak egy elég népszerű rockzenekart, aminek elég komoly rajongótábora van, és miattuk ugye ők nézik a műsort. Ez érződött is, mert az egyik legtöbb szavazatot kapott produkció voltunk.
Igen, megnéztük ezt a dolgot, mert itt arról volt szó, hogy mindenki odamehet a saját produkciójával, és – függetlenül attól, hogy ez milyen műsor és milyen a körítés körülötte – azt nyeri, hogy egymillió ember előtt bemutathatja, hogy ő mit tud élőben nyújtani. Saját dala van, saját öltözködése, senki nem szól bele, maximum csak azt mondják meg, hogy mikor kell a színpadon lenni, vagy mikor kell próbára jönni, ennyi. A többi meg a nézőre van bízva, illetve van egy zsűri is, de ez minket egyáltalán nem érdekelt. Tulajdonképpen mi úgy kezeltük ezt az egészet, mintha elmentünk volna háromszor élőben videoklipet forgatni, amit levetítettek egymillió embernek, kb. ez volt a lényege a dolognak. Ebből kifolyólag nekünk nem is voltak ilyen morális aggályaink, hogy úristen, ez egy popműsor! Na és aztán, hát az emberek hol ismerjenek meg minket?! Hát a tévében! Miért, a Metallicát én honnan ismertem meg? Onnan, hogy üvöltött az MTV-ből egy Madonna meg egy Prince klip között. Ugyanígy ismertem meg a Guns N’ Rosest és a Nirvanát is, és utána nyilván elkezdtem az éjszakai sávban is ilyet nézni, ahol Sepultura volt, meg Pantera. Szóval ebben nekem nem volt kétségem, és azt gondolom, hogy ez egy jó döntés volt. Egyébként hogy mit vártunk tőle? Semmit. Azt, hogy egy kicsit megkapargattuk ezt a réteget is, kicsit megdöngettük az ajtókat, még hogyha nem is nyíltak meg. Nyilván itt a zsűri döntése egyértelmű volt, hogy ők nem rock rajongók, tehát nem fognak egy rockzenekart továbbjuttatni, hiszen egy jóval több, mint százmilliós költségvetésű műsort nem azért csináltak meg, hogy egy Depresszió menjen Eurovíziózni, de ettől függetlenül szerintem ezzel mindenki jól járt. Nem utolsó sorban a közönség is, végre ők is azt mondhatták, hogy „basszus, végre nem ugyanazt a dalt hallgatom, meg nem ugyanazt a tíz előadót látom megint a tévében”, így szerintem ezzel mindenki nyert.
– Milyen volt A dalban fellépni? Az élő műsor élménye nyilván nem egy tipikus koncerthangulat volt…
– Ez nagyon stresszes volt, pláne az elsőn, ahol nagyon beteg voltam, hörgőgyulladásom volt borzasztó náthával. Tudni kell azt, hogy ha az ember mondjuk betegen lép fel – mert nálunk is előfordul ilyen -, azért vannak trükkök, amivel ezen lehet szépíteni. Az egyik ilyen trükk az, hogy nagyobb hangerőn üvölt a dolog, szokták is azt mondani, hogy a hangerő ápol és elfed. A másik ilyen trükk az, hogy a hangmérnök egy picit halkabbra veszi az éneket, úgy, hogy még épp érezhető legyen, de a hiányosságok annyira ne tűnjenek fel. Na, itt ilyenre nem volt lehetőség, és tudtuk azt is, hogy a hangerővel se tudunk kompenzálni, mert mindenki az otthoni 3 cm-es tévéhangszóróján fogja hallgatni. Tehát ergo itt odamész, és jól kell énekelni és az a tudat se segít – bár nyilván rutinos zenekar vagyunk –, hogy kiállsz a színpadra és tudod, hogy egymillió embernek fogsz most énekelni. Nyilván ez is egy más lelkiállapot, de hát ezen túl kell lenni. Sokat gyakoroltam, meg ehhez kellett egy bizonyos lelki összeszedettség. Csomó előadó van egyébként, aki borzasztó jó, meg kurva jól énekel egy kis klubban, de sajnos egy ekkora színpadon – vagy már csak egy nagyobb színpadon is – nem tud megállni a lábán, ezért nem vonzza az embereket.
– Gondoltad volna a kezdetek kezdetén, hogy idáig juttok, hogy ilyen sikeresek lesztek?
– Hát nem gondoltam, csak reméltem, de alapvetően eléggé bíztunk benne.
– Van-e olyan személy, vagy vannak-e olyan személyek, akiknek sokat köszönhet a banda?
– Nagyon sok. Ugye, elsősorban a közönségnek, mert hogy ha ők nem hallgatják, vagy nem preferálják azt, amit csinálunk, akkor tök fölösleges lenne ezt az egészet erőltetni. Tőlük működik ez az egész, hiszen ők tartják életben a zenekart szó szerint: mondjuk azzal, hogyha eljönnek a koncertre, még ha a lemezvásárlás már annyira nem is lényeges, de azért az még fontos, hogy el tudjuk mondani, hogy a megjelenés napján aranylemez lett az anyag. A másik pedig az, hogy lelkileg is egyben tartják a zenekart, mert amikor pozitív visszacsatolást kapsz, akkor folyamatosan csinálni akarod, és ez még jobb dolgokra sarkallja az embert. Azon kívül számtalan, rengeteg ilyen ember van: technikus, szervező, újságíró, kiadó, stb., aki segít minket. Mondjuk mindjárt itt a stáb. Az, hogy egy este mi öten tudjunk játszani, azt általában csak a közvetlen környezetünkből tíz ember segíti, de adott esetben ez egy 20-30 fős stáb is lehet, nekik is állandóan köszönettel tartozunk, hogy elviselik a nyűgjeinket, meg az igényeinket elfogadják. Nagyon komoly dolog ez egyébként, évekig egy buszba zárva lenni valakivel, ehhez kell ez a jó értelemben vett családi hangulat, hogy rendesen tudjunk együtt dolgozni.
– Amikor turnéztok, és folyamatosan össze vagytok zárva, azt hogy tudjátok ti elviselni és a családtagjaitok hogy viselik, hogy állandóan úton vagytok?
– A családtagok könnyen viselik, megmondom őszintén, mert hála Istennek mindenkinek eléggé jó a családi helyzete és a kapcsolatai, és mi sem lépünk úgy át egy határt, hogy az kellemetlen legyen az otthon lévőknek. Tényleg nagyon szerencsés embereknek mondhatjuk magunkat, hogy ennyire támogatnak minket otthon, meg szeretik is, amit csinálunk: én mindenkinél azt látom, hogy nagyon büszkék a hozzátartozóink.
Egymás között: hát van, amikor nehéz, hiszen ez az egész olyan, mint egy házasság, vannak hullámvölgyek, meg hullámhegyek. Van, amikor borzasztó jól érezzük magunkat, mint most is, amikor lefelé jöttünk és ökörködtünk végig a buszban. És igen, van olyan is, amikor anyázódás, meg csapkodás van, de hát ez benne van a pakliban. Figyelj, 14 éve vagyunk együtt, és bizony van, amikor valakinek rossz periódusa van. Volt olyan időszak, amikor sorban végigment a zenekaron az az őrület, amikor fiatal felnőttből tényleg felnőtt lesz az ember – így 27-28 éves korunk körül – és félévente váltottuk egymást, hogy épp melyik ember volt rottyon, aki miatt akkor toleránsabbnak kellett lenni a többieknek.
– A bandában te felelsz a marketingért, és a zenekar feladataiból te vállalsz a legtöbbet.
– Hála Istennek, azért vannak segítőink, tehát mindenféle pozícióra van különböző emberünk, aki elvégez egy-egy munkát, de az tény, hogy a szálak az én kezemben futnak össze. Például, a designfeladatokat meg a látványdolgokat most már ugye a Dávid levette a vállamról, illetve ő foglalkozik az ilyen CD és pólóárusító dolgokkal is.
De az, hogy az egész összefogása nálam egyesül, nos, ez azért is alakult így, mert ugyan volt rá ember, de én azt gondolom, hogy mindig az a legjobb, ha te magad végzed el a feladatot; bár természetesen vannak olyan emberek, akik megbízhatóak és tudnak helyettesíteni, amikor én éppen a színpadon vagyok, vagy képviselnek minket adott tárgyalásokon például.
– Melyik a kedvenc Depresszió számod?
– Nincs kedvenc. Mondjuk, mindig van egy olyan, amit éppen megtalálok magamnak egy koncerten, ez attól függ, hogy éppen milyen hangulatom van: van, hogy egy lazább dal, van, hogy egy bulizósabb szám, lehet hogy egy lassú, de az is előfordul, hogy egy tökösebb, és van olyan, amikor mondjuk kurvára zúzni akarok, és az esik jól, de nincs kedvenc. Nyilván azért írtam mindegyiket, mert ilyen zenét akartam írni, vagy ez jött ki belőlem, de azt gondolom, hogy az a változatosság, ami a Depresszióban megtalálható, az engem is nagyon szórakoztat, de mondom, egyszer ilyenhez van kedvem, egyszer olyanhoz.
– Mennyire tartotok attól, hogy hirtelen technikai probléma lép fel a színpadon, ami miatt mondjuk le kell állítani a koncertet?
– Igen, ez nekem nagyon sokáig volt rettenetes félelmem, ezért is van az, hogy néha túlkészülünk egy koncertet, ezt úgy értsd, hogy egy kicsi klubban is megjelenünk akkora technikával, hogy szinte be se fér. Meg elég nagy összegeket vagyunk hajlandóak áldozni egy-egy koncertre vagy fellépésre: azért dolgozik velünk annyi ember, és azért is vannak ők úgy megbecsülve, mert a legprofibbak. Minden ilyen eshetőséget igyekszünk kiszűrni, de természetesen ettől függetlenül még csomó ilyen előfordulhat, pláne fesztiválokon, ahol nem a mi stábunk építi fel a színpadot – nyilván ott is nagyon professzionális emberek vannak -, de ebbe bezavarhat az időjárástól kezdve bármi. Figyelj, ha van ilyen helyzet, hát van ilyen. Hát most ezzel mit lehet csinálni? Mondjuk ezt is el lehet bohóckodni az emberekkel, ők is tudják, hogy van ilyen, basszus. A legnagyobb koncerteken – akár egy hatvanezres Metallica koncerten is előfordulhat, hogy elkezd szakadni az eső, beázik a színpad, és vége.
– A banda többi tagján van tetoválás, rajtad viszont egy sem látható.
– Tök egyszerű a dolog, nem volt olyan motívum, amit egy életre magamra varratnék. Nagyon sok minden tetszik, és nem ítélem el, tök jó ez a kultúra, van, akinek ez tök jól áll, tök jól néz ki. Én nem éreztem sose a késztetést. Nem azért, mert egy puhapöcs vagyok, majd lehet, hogy a gyerekeim nevét magamra varratom, ha lesznek. Eddig nem éreztem késztetést erre a dologra, ennyi.
– A gyerekeket említetted az előbb, hát lassacskán már mindenki benne lesz a korban…
– Nyilván ez a rockzenész élet arról is szól, hogy mi gyerekek lehetünk, és hát ugye már annyira nem lehetünk gyerekek, ha már nekünk is gyerekeink lesznek, de ez nem is baj egyébként. Amúgy már van olyan a zenekarban, akinek van gyereke, Soda egyébként házas és van egy nagyon tündéri kislánya, aki három éves. Mindenkinél lassan aktuális ez a kérdés és – bár ez igazából magánéleti dolog – de szerintem mindenkinél tervbe van véve.
– Jövőre 15 éves jubileum, mit terveztek?
– Ugye, első körben még folytatjuk tavasszal az új lemez bemutatását, még nem publikus, hogy kivel, de majd nyilván erre is fényt derítünk. Nyáron fesztiválok vannak, szintén folytatjuk a lemez bemutatását, de ott már lehet lesz egy kis jubileumi előszél, hogy valamelyik koncertre kifejezetten olyan technikával vagy valami extra műsorral készülünk. Igazából maga az őszi szezon lesz a jubileumi turné, de az, hogy ez mitől lesz különleges, vagy hogy mitől lesz más, mint a többi, ezt most még nem tudom megmondani: egyrészt azért, mert még én se tudom pontosan, de nagyon sok ötlet van, hogy mitől lesz extra vagy mitől lesz másmilyen akár hangulatában, akár struktúrájában ez a turné. De egyelőre ez még kulisszatitok.
A cikksorozat további részei:
Összefoglaló a Rómeó Vérzik koncertről
Képgalériák:
//
//
