Még mindig nem világosodtam meg, hogy mi az értelme össze és vissza elnevezni a napokat:1,2,3,4,5,6,7. Az ember lánya nem tudja ezt követni?! Munka után rákészültem az újabb Szigetelésre. Ez annyit jelent, hogy előtte aludtam két órácskát. Újra gyalog keltem át az Árpád-hídon, hiszen szép is a Duna, meg úgysem akkor jön a villamos, amikor én érkezem.
A HÉV megállóban felvettem barátnőmet, mondjuk a HÉV nem vett fel minket. Nem kicsit, hanem nagyon sokan voltak. Busszal is meg lehet közelíteni a Szigetet, de kétlem, hogy azon több lett volna az egy m2-re eső hely. Így a második turnusba fértünk be. Vagyis ezt mindig számold bele az indulás-érkezés folyamába, nehogy lemaradj a kezdésről. A jegybeváltás gyors volt, a becsekkolás nem. Mert ugye lehetett venni 5 illetve 7 napos bérletet. A 7 naposok szerdán, az 5 naposok pedig pénteken költöztek be. Igaz, beállhattunk volna a gyorsforgalmi sávba is, de már az elején elcsesztük, így maradt az araszolgatás. Az átvizsgálásnál valójában a sípoló kapu egyfolytában sípolt. Arra gondoltam épp a csend jelzi (ahogy a kisgyermekeknél is furcsa) ha gond van. Itt szeretném megjegyezni, hogy a fényképezőgépemet soha senki ki nem veteti a belépéskor. Persze nem bánom, de én jó vagyok. De mások? Szóval a gép alatt bármit becsempészhetek, vagy épp a gépben, mert ez nem egy pick-pack kompakt gép, hanem emberölésre is használható önvédelmi eszköz. Persze van olyan szuperbiztonságis jó ismerősöm, aki ezen esetekben megkéri a fotósokat, hogy vegyék elő és csináljanak vele egy képet. Biztos lenne a részemről is egy fejvágás, de elfogadnám, hiszen egyfelől látja, hogy nincs kibelezve a gép, másfelől így a táska alját is látja, mert ugye manapság nem csak saját örömszerzős dolgokat próbálnak sok ember közé bevinni. Na de mondtam én jó vagyok, így be is értünk. Persze még mindenki nyomja a belépős szelfiket, hiszen mindig van, akinek ez az első napja. A bejáratnál balra női pisilő tölcsér vásárlására és kipróbálására buzdítanak. Nos, nem tudom, hogy papír vagy műanyag, de akkor most veszek és kipróbálom, majd eldobom, vagy elöblítem és cipelem magammal? És hol dobom el? Mert a piszoáros részen nincs intim szemét eltüntetésére használatos kuka, mert ugye alapból nekik nem kell. Szóval maradok én annál az ürítési módszernél, amivel Istenke megteremtette a nőt, mert csak tudja, hogy miért szívat minket.
Balra mentünk tovább és megálltunk a Postánál, ahol készítettek egy 4*4-es igazolványképet, amit beleragasztottak a kis helyi útlevelünkbe, és már teljes jogú állampolgárnak éreztük magunkat. Közben utcazenészek jöttek, engem pedig megszálltak az emlékek. Utoljára ilyesmit Indiában éltem át. Ott ugyanis sosem lehet tudni, mikor jönnek és éneklik az Úr Szent nevét, vagy épp mikor készülnek halotti szertartásra, de egy biztos: ezt mindig zenével és énekléssel végzik, és valahogy mindenkit magával ragad. Itt is ez történt: a kifőzdések vagy fakanállal, vagy puszta kézzel, de a wokon biztos, hogy egyszerre doboltak. Ezt nézvén és hallgatván betértünk az egyetlen Real cheeseburgereshez, ahol egy fordított világba érkezel. Itt ugyanis rántva, de minden burgerben valamilyen sajt van meg szósz meg zöldségek. Egy típusban van bacon, de a többinél szabad a pálya. És hát minden ember vágya, hogy a 1450 forintos szendvicset egyen. Tény, hogy finom, tény, hogy a többihez képest megfizethető, tény, hogy egyszer vagy akár többször is próbáld ki, mert jó, mert ízletes, és mert a fiúk kedvesek. Evés után, lassan de biztosan a Nagyszínpad közelébe jutottunk: elé már nem lehet, mert be kell vallanom, hogy előző nap nem néztem meg Rihanna-t, de el tudom képzelni mi lehetett, ugyanis a Sziget látogatók kinőtték a Nagyszínpad előtti teret… Határ a csillagos ég! És hogy miért nem mentem ki, még ingyen belépővel sem, hogy megnézzem a művésznőt? Na, adott egy anno kedves arcú, jó hangú lányka, akiből felkapott előadó lett. És ráépítettek egy egész fesztivál kampányt. Tapasztalataim szerint az egy személyre felépített dolgok nem sülnek el jól (kivéve ha ez a személy Isten). Túl nagy az elvárás vele szemben, túl sokan várják és készülnek rá, és őt a kicsik és a nagyok is szeretik. És igen elmondásokból tudhatom, hogy alig lehetett elférni, hogy iszonyat pénzt kért, hogy ő maga döntött, hogy 30 perccel később kezd, amire csak egy magyarázatot tudok elképzelni: mert még sokan állhattak a bejáratnál és nem akarta, hogy lekéssék a rajongói a falunapokra emlékeztető haknit. Szeretném kihangsúlyozni, hogy ezt elbeszélésékből tudom, és az emberek főleg hazánkban nem minden esetben jóindulatúak, hiszen van, aki szereti, van, aki nem, van, aki kiment, van, aki nem, van, aki szeretett volna, de nem volt rá pénze és van, aki már nem tudott jegyet venni. És őszintén jó embernek kell lenni ahhoz, hogy félretéve saját sértettségünket tudjunk örülni a mások örömének. Sejtem, sok gyermeket kivittek a szüleik, akik mind Rihannák akarnak lenni. Remélem, ők élvezték apuka nyakából és az előbb említett érzésekből, véleményekből semmit sem vettek észre. A végén pedig leszögezem: Rihanna nem baj, hogy nem vagy egy fesztiválfellépő, de akkor ne is erőltesd, mert nincs az a pénz, ami miatt megéri ekkorát égni. Vagy mégis?!
Na de visszatérve a John Newman előtti tömeghez..Én Paulnak hívom, mert őt legalább ismerem. A tömegtől semmit nem láttam, de gondolom, délután hatkor egy DJ nem tud nagy látványt varázsolni. Vártuk, hogy a végén oszoljon a tömeg, mert jött a flag party. Mi és sokan mások nem jutottunk zászlóhoz, pedig sokan szerették volna, pedig sokaknak több is volt. Vajon két kézzel hány zászlót tud az ember látványosan lobogtatni? És miért kell mindig valakinek több és több azon az áron, hogy másnak egy sem legyen? Ettől függetlenül maradtunk, mert megindult a visszaszámlálás és aztán jött a lobogtatás és a hivatalos Szigetinduló. Jó látni, érezni, mikor több ezer ember ugyanazt csinálja. Tudjátok mekkora energiabomba és hogy mi mindenre lenne képes a világ, ha egy adott pillanatban mindenki egyszerre meditálna a békén? Nekem elhihetitek, hogy az összes önmagát és másokat robbantgató, mások életét kioltó elpusztulna, vagy megtérne. De amíg lesznek olyanok, akiknek egy zászló nem elég, addig az egyensúly nem valósulhat meg. A közös lobogtatás után visszatérésünk közben megálltunk egy Bacardis helyen. Kaptam szép batman tetkót, közben pedig a fiú elmesélte, hogy tegnap egy pillanatra félrelépett és az asztalon hagyott 200 db denevér ragasztható tetkót meg egy iPad-et. Az előbbit ellopták, az iPad-et meg otthagyták. Nesze neked multikulti, aranyáron van a műtetkó! A Volt-on épp a Hiperkarma hangolt, majd kezdett időben. Robi jókedvű volt, így aztán mi is azok lettünk, és bár „messze a legjobb”, most jó volt mégis közel lenni. Utána vissza a Nagyszínpadhoz (kellene egy lépésszámláló, mert már kilométerek lehetnek a lábamban és nem is tudom, csak érzem).
És ott újra feladtam, mert nem lehet előrejutni a tömegben, Manu Chao meg csak várjon, én visszatérek Annához meg a Barbiehoz. És hogy megbántam-e? Nem. Egyfelől mert nyugiban végig tudtam fotózni, másfelől mert Anna boldog volt, hogy sokan őt választották fél 10-kor. Harmadrészt, mert szeretem. Ennyi. Jött, látványt adott, show-t adott (nem falunaposat) és győzött, mert egyszerűen szívvel, szeretettel teli ember. Aztán csak visszamentem nyomni egy kis Manu-t, majd egy nagy körbe kezdtem. Betértem egy elit, zárt Jack Daniel’s helyre, szép volt, jó volt, rendezett sorokban állt a polcokon Jack bácsi, és minden fekete és fehér. Ez utóbbi egy színkavalkád közepén megnyugtató a szemnek és a léleknek. Majd a Világzenei színpadhoz mentem és ismerős hangokat, ütemeket fedeztem fel, mely mosolyra csábította az arcomat Grogannal az élen. Nosztalgia fogott el, de sétálgattam még egy kicsit, majd Manu végén felszedtem barátnőmet és ismét go a sárga autókhoz, mert szombaton jön a nagymenet… tényleg kell egy lépésszámláló!
További képek a Szigetről: ITT
Simon BarBara
