Érkezés és az első nap
Régi fesztiválozónak tartom magam, de a Volt valahogy mindig kimaradt, talán azért, mert Szegedtől oly’ messze van Sopron. Aztán Debrecenbe költöztem, de Sopron nem lett közelebb. Sok mindenkit kihagytam, aki ott volt már: Moby, Korn… Bár őket máshol már láttam. Na, de idén felkerült a bakancslistára az Iron Maiden. Igaz, csak az utolsó pillanatban dőlt el, hogy akkor most tényleg nekivágok. Gyors bérletvásárlás – mert olyan nincs, hogy ne legyen-, aztán szállás keresés – mert mindig van egy jó barátnak egy jó barátja, annak meg egy jó ismerőse, és már szállás meg is oldva. Szóval indulás, és ha már elmegyünk messzire, akkor essen útba a Balaton. Mesélhetnék a Zimmer Feri-féle vendéglátásról, mert ez nem legenda: ez a valóság; de nem teszem, mert Sopronba érkeztünk. Nem túlzás: a városban minden a fesztiválról szólt. Bárhova néztem Volt felirat, vagy magenta színű dolgok. Az éttermekben Volt menük tömkelege. Szóval gondoltak itt mindenre. Elfoglaltuk a szállást (valójában csak letettük a csomagunkat) és máris irány a fesztiválra. Tény, hogy a belvároshoz nincs közel, de a közlekedést 3 különböző busz biztosítja. Igaz voltak, akik diákhotelben szálltak meg, és mikor rákérdeztem, honnan is indul az a bizonyos Volt busz, közölte a recepciós, hogy ő bizony nem tudja. Javasoltam, hogy járjon utána, mert sokan kérdezik majd meg. Később jót nevettem, mert a busz épp a szálló előtt állt meg. Na sebaj. Visszatérve a fesztiválhoz. Jó, hogy nem néztem TV-t, nem hallgattam rádiót, mert így nem tűnt fel hogy nehézkes a bejutás. Igaz meglepett, hogy elkérték a személyi igazolványomat és kaptam egy QR code-ot, de nincs mit titkolnom, így nem zavart. Túlságosan nem vizsgáltak át. Első utam a fesztivál kártya lelőhelyre vezetett. Nem vagyok híve a paypass-nak, de hát elfogadom, hogy így van ez jól. Az én bankom nem támogatja, amit nem bánok, mert így csak a saját magam által korlátolt összeget hagyhatom el, mert ugye nem kér pinkódot a fizetéskor. Szóval pénz feltölt és harcra fel. Programfüzet keresés project. Volt egy kiskönyv. Nem tűnt fel hogy Best of fesztivál a neve, de az igen, hogy csak négy színpad programját látom, és nem látom benne pl. Kowa nevét… Pedig Kowa nélkül nincs fesztivál, ezt már mindenki tudja. Na később találtam egy napilap nagyságú kiadványt, melynek a közepén volt két teljes oldal program. Oké, nem én találtam, hanem kiszúrtam Müller Péter-Sziámit (nem volt nehéz), és az ő kezében volt, melyben meg is mutatta mikor és hol is lép majd fel. Megjegyeztem.
Na de vissza a kezdetekhez. A Volt fesztivál tulajdonképpen egy kis Sziget fesztivál: van itt minden: Civil szféra, made by hand, habparty, ugorj le a mélyből kibiztosítva, tejbár stb., stb.: szóval nincs új a nap alatt, de mégis szép és jó. Könnyen ki lehetett igazodni, vagyis nekem jól ment. Volt, aki szerint a Jana színpad egy sötét lyuk, mert sosem találja meg, én viszont az egyedi lámpákról megjegyeztem, mert az utat ez mutatta, legalábbis nekem. Bár tény, hogy szinte minden sarkon mutatták a nyilak, hogy merre is az arra, de vagy magam elé nézek, vagy lefele, de felfele szinte soha. Még soha nem néztem meg a 30Y-t, most belenéztem, mert épp ők voltak a nagyszínpadon, ahol – megjegyzem – szemetest nem találtam sehol. Első ránézésre eldöntöttem, hogy az énekesnek nem kellett sokat tenni a dizájnért, mert egy pillanatra Kurt Cobain villant fel, csak épp a gitárt fogta rosszul. Szóval próbáltam ettől elvonatkoztatva hallgatni őket, de nem hatott meg igazán, ami nem az ő hibájuk. Utána tettünk egy kört már a programfüzettel magabiztosan. Na jó nem füzet volt. Kiszedtem a középső oldalt, szépen összehajtottam, hogy lássam a napokat, és betettem zsebembe. Megjegyzem, nyáron a melegben – ha tetszik ha nem – izzad az ember, sőt még le is ül ide meg oda, így sejtettem, hogy kell majd egy másikat is újítanom, mert csak saláta lesz az egy idő után, vagyis ez a megoldás nem praktikus, főleg hogy a térkép másik oldalon volt. Felmértük a terepet, mit hol lehet venni. Isteni ötlettel van jelen már évek óta egy srác: Legoból készít fülbevalót és az emberek veszik. Hihetetlen, hogy nekem sosem jut ilyesmi az eszembe, pedig Legoja szinte mindenkinek van. Gyorsan meg is dicsértem őt, és ő nagyon boldog volt.
Bikini vs Rolls frakció
Aztán pedig átsétáltunk Bikini koncertre. Jót mosolyogtam, hogy vajon a közönség közül hányan ismerik a Rolls frakció formációt (ami a Bikini elődje) és vajon hányan hallhatták őket élőben. Én bizony szüleim jóvoltából láttam, hallotta és énekeltem. Utóbbi néha ciki volt, mert 4-5 évesen az alábbit énekeltem elmesélések alapján:
„Állva pisilek
És ülve kakálok
Mégis úgy érzem,
Hogy tisztesség dolgában
Elég sz*rul állok”
Egy ideig gyanús volt, hogy bár szól a szaxofon, de az embert nem látom. Na, mondom érdekes playback. Aztán a végén mikor a tagok bemutatásra kerültek, ő is előbújt. Tény, hogy ők is a 20-30 éve megírt dalokból élnek, de jó volt hangulat elindítónak.
Quimby
Később jött a Quimby, akik hozták a formájukat. Ők is szinte minden zenei fesztiválon jelen vannak. Kedvelem őket, de sokáig azért nem bírom hallgatni, de ezt nem nekik rovom fel, én vagyok a fura. Ahogy ment le a nap, úgy kezdett gyűlni a nép is, a hangulat pedig fokozódott. Az enyém is, mert tényleg se híre – se hamva a nagyszínpad környezetében a kukáknak. Értem én, hogy a fesztivál kártyán jóváírnak 500 forintot, ha a mellékelt szemeteszsákot megszeded szeméttel, de akkor is, talán jobb lenne az összkép a fesztivál után, ha a kukákat nem kellene vadászni. A koncert után egy kis üres menet volt, majd utam a Sopron Borfesztivál színpadhoz vezetett.
Müller Péter és barátai
Tudom könnyű a dolgom, hiszen a főszereplőtől tudtam meg az időpontot és a helyszínt. Az igazat megvallva, nem vagyok egy „celebközösfotótdemindenáron” ember, de Pétert nem hagyhattam ki. Ahogy vártam a kezdést felvillant előttem apám műsoros hangkazettjánák, a Testről testre album borítója. Itt szólok kedves szülők: igenis ti alakítjátok a gyermek zenei ízlését. Nem ítélkezek, de örülök, hogy én olyanokon nőttem fel, akiket még ma is láthatok. Az első sorban állt egy hölgy, aki műkörömmel, műszempillával és szétszoláriumozott bőrrel fejtette ki véleményét arról, hogy nem szereti a populáris zenét, és hogy már a Quimby is az, meg a Péterék is, mert hogy ami populáris az nem jó, mert azt már pénzért csinálják. Büszke vagyok magamra, hogy nem szóltam bele, mert hát biztos mindenki tőle hallja először: de a szeretetből zenélésből nem mindig lehet megélni. És titkon mindenki szeretné, ha sokan szeretnék és nem az együttes hibája az, ha épp felkapják őket és az emberek elkezdik szeretni őket és a zenéjüket. Na de kibírtam, így a másik oldalamon feltűnt két 15-16 év körüli srác. Persze nem kizárt, hogy szüleik velem egykorúak és kíváncsiak Péterre és barátaira, de valljuk be őszintén, erre elég kicsi az esély. És igazam lett: a harmadik szám után fel is adták, és miközben eltávolodtak, egy jó negyvenes forma rám nézett és a mosolyunkban benne volt, hogy az is meglepő, hogy eddig bírták. Jöttek a számomra ismert számok és átéltem újra és újra fiatalságomat. Aztán ennek is vége lett. Mosollyal és elégedetten távoztam. Örömöm elég hamar elszállt, mert visszatértem a nagyszínpadhoz és azt hittem, hogy egy másik dimenzióba kerültem, vagy épp a Soundra tévedtem. 20 perc után feladtam a tuc-tucc hangokat, és Jana felé vettem utam, ahol a Supernem zenélt: végre ütem, ritmus, dallam. Így telt az első nap.
Harmadik nap, avagy az Iron Maiden mindent visz
Már napközben megszaporodtak Sopron utcáin a fekete Iron pólós emberek: nemre, korra való tekintett nélkül, minden korosztály képviselve volt. Nem egyszerű kijutni a fesztiválra, ha lekésed a buszt. Mert, hogy itt a taxik nem állnak meg. Ha telefonon próbálsz hívni valakit, akkor közel 50 perc érkezést mondanak, na de erre ki ér rá? Fura, igazán fura és felettébb idegesítő, sőt mi több: dühítő. Így maradt a busz. A bejutásnál már elhittem a mende-mondát, hogy lassú, de az ember lánya ésszel ér, így azért mi hamar bejutottunk.
KOWA
Egyből mentünk is az OTP színpadhoz, mert Kowa már javában nyomta, és az éves Kowa adagom még nem volt meg. Kezdtem izgulni, hogy nem építünk új templomot, de a ráadásban igaz:
„Nem aranyból, nem kőből
Nem erővel, vagy ösztönből
Valahogy a szívedben majd új templom épül”
De azért csak felépítettük, ahogy mindig.
Tankcsapda
Debrecenben lakom, így mindenki bocsássa meg, hogy nem esek hasra, ha Lukácsékat látom-hallom. De persze ők sem hiányozhatnak egy ekkora fesztiválról. Még napközben betévedtünk a városban levő Volt kávézóba, ahol mondták, hogy egy népszerű együttes tagjai Lemmy emlékfalat avatnak majd. Nos akkor is sejtettem, kikről lehet szó, de ahogy Lukácsot megláttam Lemmy bajuszban, már 100%-ig biztos voltam benne, hogy igen, ők azok a népszerű előadók. Bevallom, három számot álltam végig majd ismét a Jana színpadhoz siettem.
Hiperkarma
Nem szerencsés a ‘Csapdával egy időben színpadra lépni. Sőt, tovább megyek, az sem szerencsés, ha a te koncerted vége épp az Iron Maiden kezdetére tehető. Vagyis nem voltunk sokan, de annál jobban éreztem magam. Kedvelem a frontembert, a szövegeket, a zenét, a hangulatot.
„Lelkedet, ahogy én teszem,
És miattad teszem hidd el nekem.
Én nem tetoválnék magamra semmit,
Ha nem érezném úgy, hogy így
Még inkább a haverod lehetek
A vakerom szar ezen nem segíthetek,
Mégis látok
Valamit amit te nem”
Igen, 10-est adok nekik, még ha a végét nem is vártam meg, mert hát az Iron, az az Iron…
Iron Maiden
Visszatérve a nagyszínpadhoz, vagyis dehogy oda, mert az már lehetetlen volt. Megálltam jó messzire, hogy jól lássak, mert azt észrevettem, hogy van ott mozgás rendesen. És ekkor felcsendült a hang és a látvány. Kész, ledöbbentem, lemeredtem és szóhoz sem jutottam. Még hogy nem lehet igényes fesztiválkoncertet adni. Dehogynem! És Bruce de jól néz ki. És szalad, ugrál, és a háttérben lemezborító szerű képek mennek, és amúgy is a teljes azték birodalom elevenedett meg. És amúgy is rengeteg ember, és mind egyet néz énekel. És amúgy is ez Iron Maiden. Aztán minden felkonf nélkül jött a Fear of the dark. Igaz minek is bejelenteni, hiszen mindenki ismeri. És rajtam minden szőrszál felállt (még most is, mikor gépelem a sorokat) és szinte minden pólusom kívánta, hogy ott amikor kell, felgyorsuljon a zene és azt sem tudtam, hogy ugráljak vagy énekeljek, vagy sírjak, vagy nevessek, vagy mindent egyszerre. És igen, ott ahol kellett felgyorsult, és mit nekem szex , ez egy igazi zenei orgazmus volt, és ahogy láttam, mások sem tudták eldönteni, melyik filmben is vannak. Szóval csak ámultam-bámultam, ugráltam, énekeltem és elégedett voltam. Majd mikor vége lett, a színpadok közt is úgy tudtunk haladni, mintha a koncert első három sorában álltunk volna. Tömeg, emberek, és tömeg és emberek. Persze felmerült bennem, és másokban is, hogy ha most lenne valami pánik, akkor jajj, de bajban lennénk.
A szállásra a visszaút sem volt egyszerű. Először is valami hátsó kijáraton léphettünk le, mert azt sem tudtuk hol vagyunk. Romantikus az éjszakai túra, de azért na mégsem olyan megnyugtató. Aztán persze megint taxivadászat, mert a buszra feljutni esélyünk sem volt. Már-már feladtam, amikor is jött egy taxi, én meg elé léptem, ő meg megállt. Gyanús volt, és ki is derült, hogy nem soproni és GPS-szel közelítjük meg a szállást, mert nem is tudja hol van, sem hogy azt, hogy mi hova tartunk: vak vezetett világtalant, de halleluja van GPS.
A viharban született negyedik nap
Napközben sejthettük volna, hogy készül valami. Szerintem az év legmelegebb napja lehetett. Igen, szinte minden nap leégtem, sebaj majd lehámlik. Utolsó napon nem néztem ki magamnak sok mindent: Slayer, Vad fruttik és Prodigy. Így ennek megfelelően időzítettem érkezésemet. Vettem egy emléktárgyat (pass tartót) mint a jó fesztiválturista. Aztán pedig nagyszínpad és Slayer. Na, őket sem bírom egy huzamban sokáig hallgatni, mert víziómban már látom ahogy csirkéket beleznek ki. Jelzem, ez sem az ő hibájuk, az én idegrendszeremmel van baj. De szépen kivártam a végét, és beosontam az első sorba, hogy Marcit igazán közelről láthassam. Közben kiderült, hogy a Prodigy nem várt defektet kapott, mármint az őket szállító kamion, így csúsznak közel két órát. Nem tett boldoggá. Gondoltam javaslom nekik, hogy hívják fel Bruce-t a Maidenből, hátha elhozza őket a híres Iron repülővel, de aztán beletörődtem, hogy ma sem kerülök haza korán.
Vad fruttik és a vihar, na meg az áramszünet
Két éve jöhettem rá, hogy kik is ők. Mindig olyannak tűnt, mint amit/akit ismerek. Belőlem szól az egész. Szóval igazán várva-várt koncert volt ez. Szandálban nyomtam végig a fesztivált, féltem is, hogy egy-két körmöm odalesz, de mégis valahogy most elöl maradt. Egyszerűen berobbantak a színpadra. Iszonyat energiabomba minden nyitódaluk. Kissé zavart a számok közt hallható hang, ami közölte, hogy erős szél, eső, vihar várható és fokozottan figyeljünk. Aztán már nem csak a hang zavart, hanem jött a szél és az első cseppek, majd az első adag zivatar. Pulcsik, esőkabátok felkerültek. Aztán jött az első csend, mert hogy kicsapódott a biztosíték, vagy rövidzárlat, vagy tudom is én mi. Ekkor még ripsz-ropsz folytatták. A másodiknál már nagyobb volt a pánik a színpadon. A közönség meg folytatta:
„Fáj a fejem, a szívem túl nagy
És nem tudom, nem tudom, hol vagy
Forog a világ, elfolyik minden
Nekem senkim, de senkim sincsen”
Marciék meg nagyon örültek ennek, hálásak voltak, mi pedig feladtuk az esővel való küzdelmet, mert a természet ereje tűnt erősebbnek, és eljön az a pont, amikor már nem érdekel. Néha láttam villanó fényt, nem tudtam, hogy villámlás vagy épp stroboszkóp, de nem is érdekelt, mert szabadnak születtem, és nem vízállónak, de nem vagyok cukorból, így kit érdekel, amikor az adrenalintól már azt sem tudom, hol vagyok. A következő áramszünetnél, már közölték, hogy ez az utolsó esély, és ha még egyszer elfogy az áram, akkor átadják a helyet a Brains-nek, mert ők biztos tudnak enélkül is játszani. Jót nevettem! Na, de többé nem ment el az áram, és mi egy igazán jót buliztunk, mert freedom volt. És ahogy vége lett a koncertnek, úgy jött vissza a valóság: a sár bokáig ér, nincs rajtam száraz felület, hideg van, fázok és a Prodigy még odébb van. Osztottam-szoroztam és úgy döntöttem, nekem elég volt ennyi, így szépen lassan elindultam a főbejárathoz, hogy visszaváltsam paypass maradványomat. Hiszen láttam már a Prodigyt nem egyszer, nem kétszer. Sokan gondolkoztak úgy, mint én. Igaz a lányka mindenkitől megkérdezte, hogy feltölt vagy visszakér. Mondjuk ez szakadó esőben 23:00 után az utolsó napon viccesnek tűnt, de biztos kötelező mondat volt, mint a call centerekben a „miben segíthetek?” kérdés. Pénzt visszakaptam, majd szépen megkerültem a taxira várakozó sort, és határozottan felléptem a buszra. Egyfelől mert szétfagytam, másfelől mert tranzit ingyenes jegyem volt, meg amúgy sem értettem, más miért nem teszi ezt. Lehet ők szabálykövetőek én meg tapasztalt vagyok.
Összegezve: igazán jó ez a Volt, nem tartom kizártnak, hogy találkozunk még. Külön kérésre megemlítem: sört kevés helyen árultak, a rosé fröccs pedig meleg volt… de az is lehet, hogy csak ők voltak szerencsétlenek.
Simon BarBara
Ui.: További képeket az alábbi Facebook-galériában találtok ITT
